“Csak vért, verítéket és könnyeket” ígért 1940. május 13-án Winston Churchill a briteknek, amikor felvette a kesztyűt a német fasizmussal szemben. Van-e, lesz-e a belátható jövőben Európának, a világnak olyan vezetője, aki nyíltan és őszintén meg meri mondani a népének, hogy nem egyszerűen hajszál van a levesben, hanem “vérre, verítékre és könnyekre” lesz szükség ahhoz, hogy megállítsuk a 21. század új Adolf Hitlerét, nevezetesen Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint.

A nyugati vezetők nem bíznak a népeikben, magukban, az eszmében, melyeket képviselni hazudnak tömeggyűléseken, parlamenti pulpitusokon, de nap mint nap megerőszakolnak gazdasági és egyéb mondvacsinált érdekekre hivatkozva, amikor nem lépnek fel azzal az erővel a világbékét veszélyeztető agresszorral szemben, amilyen erővel az lép fel a nála gyengébbel szemben.

A szolidaritás, a következetesség és az elveket tettekre váltó gyakorlat helyett a nyugati világ csak lamentál és mérlegel, minek milyen ára lesz, hiszen mindennek ára van, az olajnak, a gáznak, az életszínvonal, a jólét csökkenésének, euróban, dollárban és választási sikerben kifejezhető ára van, magas ára, magasabb, mint amennyire a nyugat egy-egy ukrán polgár életét beárazta. Nagyobb lenne a veszteség, rosszabb érzés a kilépés a megszokott polgári komfortzónából, mint befogadni néhány százezer vagy akár néhány millió ukrán menekültet, ami ráadásul a humánus nyugat mítoszát támasztja alá.

Az agresszorokkal, a Putyinokkal és Kína gátlástalan vezetésével, mindenkivel, aki a világrendet kérdőjelezi meg, a jelenleg uralkodó nyugati polgári demokráciákat akarja felszámolni, mégpedig akár katonai erőszakkal is, katonai erőszakkal kell leszámolni. Ha nem ma, akkor holnap, mert ha nem Oroszország, akkor a romljain feltámadó Kínával kell eljátszani, hogy mit és mikortól nem vásárolunk a diktatúrától, és milyen választ adunk arra, ha Peking rohanja le Tajvant, vagy akárki mást, aki az útjába áll.

A nyugati politikai elit a hagyományokat folytatva a “harcoljanak a mi fegyvereinkkel mások értünk” jelszót követve az ukránokat vetette az oroszok elé, már akkor, amikor az amerikai és a nyugati politikai vezetők ki merték mondani: a NATO nem fog beavatkozni, ha Oroszország lerohanja Ukrajnát. Ezt Putyin felhívásnak értelmezte a táncra, mert az is volt. Azt csináltok az ukránokkal, amit akartok, legfeljebb nem adunk el nektek svájci luxusórákat, és lefoglalunk néhány luxusjachtot, meg embargózgatunk, ahogy szoktunk.

Wojcech Jaruzelski lengyel vezető 1981-ben, mielőtt bevezette a szükségállapotot országában, és letörte a “Szolidaritás” mozgalmat, országát bent tartotta a Varsói Szerződésben és a KGST-ben, megmentette a roskadozó szovjet típusú rendszert, Washingtonba küldte a miniszterelnök-helyettesét, hogy jóváhagyást kérjen az akcióra, amit azzal indokolt, hogy ezzel megelőzheti Lengyelország szovjet megszállását, egy vélhető vérfürdőt. Ezzel gyakorlatilag megalapozta a kelet-európai vértelen rendszerváltások sorozatát, amire alig egy évtizedet kellett várni.

Ma nem ez a helyzet. Ukrajna felajánlásával, de akár csak a Krím vagy Kelet-Ukrajna feláldozásával Washington nem egy várhatóan jó irányba terelhető folyamatot erősít, hanem egy minden bizonnyal rossz forgatókönyv megvalósulásához járul hozzá. Ha egyszer egy elmeháborodott vissza akarja forgatni a történelem kerekét, mit ahogy azt Putyin szeretné, akkor nem szabad tétovázni, és meg kell ebben akadályozni, mégpedig mindjárt az első lépéseinél.

Az oroszokat már a Krím elfoglalásakor ki kellett volna közösíteni, a mai gazdasági szankciókat kellett volna bevezetni, de inkább ezeknél is szigorúbbakat, és katonai lépéseket kellett volna már akkor tenni a NATO keleti szárnyának megerősítésére és Ukrajna védelmében. Ehelyett a nyugat eladta az ukránokat Putyinnak a várható nyugalomért cserébe, mert úgy gondolta – ahogyan a II. Világháború előtt is –, hogy némi engedményekkel a veszélyesen fellépő agresszor, akkor Adolf Hitler megállítható lesz. Tévedtek.

Ha Putyin elveszti a háborút, ha maguk az oroszok fogják megfosztani a hatalmától, és így ukrán győzelemmel ér véget az orosz-ukrán háború, a nyugat lelkén szárad minden ukrán halott, minden lerombolt ukrán otthon, az egyébként sem dúsgazdag ország tönkretétele. A nyugat örök erkölcsi felelősséget fog viselni azért, mert a saját komfortzónája, olaja, gáza, életszínvonala, életminősége védelmében megint másokat, nála gyöngébbeket és kiszolgáltatottabbakat küldött a vágóhídra.

Talán még nem késő felébredni, talán lesz egy 21. századi Churchill, aki felrázza a nyugati társadalmak vezetőit, megbízik a polgári tömegekben, hogy ismét képesek “vért, könnyeket és verítéket” hullatni azért, amiért a nagyapáik száz éveken keresztül vért, könnyeket és verítéket hullattak. A saját szabadságukért, az emberhez méltó élet védelméért. Felismerve, hogy nemcsak a pénzpiac, az árupiac, nemcsak a gazdaságilag globális világ, de minden egyéb szempontból is.

Minden lebombázott ukrán otthon, minden halott ukrán polgár, minden egyes elfoglalt négyzetkilométer Ukrajna területéből egy szög a nyugati civilizáció koporsójába. Függetlenül attól, meddig terjed a NATO kompetenciája, mennyire puha pöcs Biden, mennyire elvtelenül gázfüggő a német kormány. A halott halott, az élő élő, a szabad ember szabad, aki pedig azért nem szabad, mert nem teszi meg érte, amit meg kell tenni, az nem is érdemli meg, hogy szabad legyen. x

Zsebesi Zsolt

Lesz-e a nyugatnak új Churchillje?” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s