Az európai pandémiaválság, az energetikai krízis és a növekvő európai politikai feszültség, az EU átmeneti befelé fordulása, az USA belső politikai gondjai, növekvő feladatai Kína féken tartásában, a lengyelországi és a magyarországi instabil helyzet, a kínai nyomulás Tajvan ügyében Putyin számára lehetőséget kínál arra, hogy újabb lépést tegyen Oroszország visszahelyezése érdekében a világ befolyásos hatalmai közé.

A nyugat egyelőre még nem döntött, hogy felveszi-e a kesztyűt, vagy enged az Ukrajna körül felvonuló orosz haderő nyomásának, és inkább tárgyalásokba bocsátkozik egyfajta biztonsági garancia nyújtásáról Oroszország számára, mely utóbbi valójában az oroszok ukrajnai területfoglalásainak az elismerését jelentené, és azt, hogy Moszkva ismét korlátozhatja a volt szovjet köztársaságok és az egykori szocialista tábor országainak szuverenitást, végeredményben visszaállíthatja Európa kelet-nyugati megosztását, az orosz-nyugati érdekszféra de jure elismerését a szovjet időkhöz képest egyelőre egy lightos formában.

Az oroszok a rájuk jellemző módon nyugati agresszióról beszélnek, arról, hogy a NATO közelebb igyekszik nyomulni az orosz határokhoz, miközben Fehéroroszország de facto bekebelezésével, a Krím elfoglalásával és a kelet-ukrajnai területszerzéssel Oroszország nyomul a NATO felé, miközben jogot formál arra, hogy szomszédainak előírja, milyen szövetségi rendszerek tagjai lehetnek és milyennek nem, saját – senki által nem veszélyeztetett – biztonságára hivatkozva áldozatnak állítja be magát, folyamatosan provokálja határaitól távol is a NATO-t és az Egyesült Államokat. Oroszország mára határos lett Fehéroroszországon keresztül a NATO-tagország Lengyelországgal, és a lengyel határon provokálja az EU-t.

Az orosz gazdaság helyben járása, az ország folyamatos leszakadása a nyugattól, az oroszok romló életkörülményei nyomás alá helyezték az orosz vezetést. Putyin régi rossz beidegződést követve az orosz nagyhatalmi törekvések felújításával, a konfliktusnak az ország határain kívülre tolásával válaszol a belső kihívásra, ahelyett hogy azok megoldására fordítaná az ország anyagi forrásait, amelyeket hosszú uralkodása alatt – szemmel láthatólag – nem tudott sem szinten tartani, sem megújítani, de az orosz gazdaságot versenyképessé tenni semmiképpen nem.

A nyugat dilemmája pont ugyanaz Oroszország esetében, mint Orbán Magyarországa ügyében. Milyen konfrontációt kell vállalni azért, hogy a probléma megoldódjon, egyáltalán meg kell-e oldani a problémát, vagy hagyni kell a magyarokat főni a saját levükben? Azzal a lényeges különbséggel, hogy Oroszország reális veszélyt jelent Európára, de az egész világra, míg Magyarországról ugyanezt elmondani akkor sem lehet, ha a magyar kormányfő minden erejével azon munkálkodik, hogy nemzetközi tényezővé váljon, hogy ő is az ország határain kívülre tolja a belső gondjait, külső támadást vizionálva, védelmi háborúvá tudja hazudni a csődtömeget, amit a saját országában halmozott fel egy évtized alatt.

Innen nézve nem meglepő, hogy Orbán éppen a hasonló kurzust megvalósító Lengyelországgal és Törökországgal épített ki – Oroszországon és Kínán kívül – elvtársi kapcsolatokat. Egyebet nem annyira, mert gazdaságilag Magyarország szorosan az EU, még szorosabban Németországhoz van láncolva, aminek látványos bizonyítéka a Brüsszelből érkező pénzek késedelme okozta magyarországi káosz, amit semmilyen kínai és orosz kapcsolat nem képes ellensúlyozni, bár szemmel láthatóan ennek a szándéka sem áll fenn az említett országok részéről. Néhány hónappal a magyarországi választások előtt hitelekből tartja fenn magát az ország, és ebből finanszírozza a kormány a választási pénzosztást is.

A nyugatnak most döntenie kell: meddig tűri a világbiztonságot aláásó orosz manőverek folytatását. Meddig hátrál és elégszik meg a gazdasági szankciókkal, anélkül hogy egyéb területeken, így például katonai téren is megfelelő ellenlépésekkel, az elrettentésre építő orosz nyomulásra elrettentéssel válaszolna. A történelmi tapasztalat az, hogy egy agresszív kurzust nem lehet engedményekkel megfékezni, csak az arányos válaszokkal. Ha kell, katonai téren is. Erre ma a nyugat nem áll még készen.

Nem értelmezhető komoly válasznak a 170 ezer orosz katonának az ukrán határra irányítására amerikai szárazföldi erők, nemzetközi NATO-erők Lengyelországba való vezénylése, a lengyel rakétavédelem megerősítése és kiépítése, a NATO gyors reagálású európai erőinek fokozott készenlétbe állítása, ami a 7 napos reakcióidő 5 naposra csökkentését jelenti, mivel az oroszok 5 napon belül is képesek egész Ukrajnát elfoglalni. Nem lesz elég gazdasági szankciókkal fenyegetni Oroszországot, amely gyakorlatilag energetikai fogságba ejtette Európát, és meggyőzően játssza meg egy mindenre elszánt agresszor szerepét, míg a másik fél gyenge ripacsként csak szájal, de szemmel láthatóan nem akar semmi érdemit tenni Ukrajna védelmében.

Ma még talán kisebb áldozatokkal és visszalépések nélkül, időben meg lehetne állítani az oroszokat, tekintettel arra, hogy a NATO és az Egyesült Államok – akárhogy is nézzük – nyomasztó erőfölényben van, amit csak az korlátoz, hogy józan megfontolásból nem kíván élni ezzel a fölényével. Közben Putyin ennek tudatában elmegy a falig, és folyamatosan egy-két lépéssel hátrébb nyomja a nyugatot. Árulkodó az a tegnapi kijelentése, amely szerint a nyugat rosszul méri fel a helyzetét, amikor a hidegháború győztesének állítja be magát.

A helyzet tehát az, hogy Oroszország visszaszorítása a határai közé, bevonása a nemzetközi gazdasági és politikai együttműködés rendszerébe csődöt mondott. Az oroszok a fokozott szankciók és az elvesztett gazdasági kapcsolataik miatt egyre kevésbé érdekeltek az együttműködésben a nyugati világgal, vagyis szinte minden adott egy konfrontációhoz, ami már kezdetét is vette. A kérdés csak az: meg lehet-e állítani az oroszokat, akár így, akár úgy, vagy újra felosztjuk Európát az oroszok szája íze szerint. Ez utóbbi öngyilkos megoldás lenne, Kelet-Európa számára pedig a lehető legrosszabb forgatókönyv. A jövőnk Ukrajnában dől el. x

Zsebesi Zsolt

Európa putyini újrafelosztása – Kelet-Európa sorsa Ukrajnában dől el” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Lényegében a nyugati nagyhatalmak mindig akkor szánták rá magukat arra, ha konkrét katonai támadásra, vagy annak közvetlen veszélyere kerül sor. Orbán még rosszabb! Hatalma – egyben a szabadsága megtartása érdekében minden lehetséges megoldást igénybe fog venn.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s