Budapest, 2020. október 11. A 35. Spar Budapest Maraton mezõnye a rajt elõtt a Pázmány Péter sétányon 2020. október 11-én. MTI/Mónus Márton

Egymásnak estek a magyar internauták, hogy megérdemlik-e a magyar olimpiai aranyérmesek az első helyért járó 50 millió forintot, vagy nem. A kérdés egy piacgazdaságban, a kapitalizmusban, amelyet most építünk éppen, igaz, szerény eredménnyel, nem kérdés. Annyit ér – Marx óta – bármi, amennyit a piacon adnak érte. Ebből kiindulva, egy olimpiai arany a sokszorosát éri, érheti 50 millió forintnak, ugyanis a benne rejlő reklámérték országonként és sportáganként eltérő nagyságú, de biztosak lehetünk benne, hogy bőven meghaladja még Magyarországon is az 50 millió forintot.

Tehát a piac beárazza a teljesítmény, illetve az abban rejlő piaci, használati értéket, és meg is fizeti azt. A kérdés: miért kell ennek fényében az olimpiai aranyért a magyar államnak fizetnie, amikor a magyar sportoló esetében a magyar állam éveken keresztül mélyen a zsebébe nyúlt, és több tízezer edző és egyéb szakember munkabérét állta, százféle létesítmény fenntartási költségét fedezte a magyar adófizetők pénzéből, hogy a sportoló egyáltalán kvalifikálni tudja magát az olimpiára, hogy zavartalanul végezhesse éveken át kemény edzésmunkáját, ami nélkül nem kerülhetne a legjobbak közé.

Leegyszerűsítve: százezernyi magyar dolgozó munkája (adója) van abban, hogy a helyettük, a nevükben vagy az ő leendő büszkeségükért néhány ezer magyar sportoló munka helyett, a köz pénzéből, éveken át a testét és képességeit fejlessze, európai és világversenyeken érmeket vagy helyezéseket szerezve felkészüljön, hogy majd egyszer sorompóba állhasson egy olimpiai aranyért, ezüstért vagy bronzért. Szokták mondani a siker után: sok ember munkája van ebben, de nem a több százezer magyar adófizető munkájára, hanem a közvetlen segítőkére gondolnak, éspedig nem teljesen igazságosan.

Maradva annál, hogy Magyarországon kapitalizmus van, piacgazdaság, ahol a teljesítményt a piac árazza be, olyan területeken, ahol abból piaci haszon származhat, és ilyen a sport. Azt kell mondani, az állam szerepe olyan, mint a gazdaságot hajtó innováció esetében az alapkutatások támogatása, magyarul, hogy megteremtse a kimagasló és hasznot – olimpiai aranyat – hozó tevékenység alapfeltételeit, az ifjúsági sport és a kiválasztáshoz szükséges tömegsport feltételeit, mert aztán a piacé a fő szerep, még a vívásban vagy a vízilabdában is, amelyek nem olyan piacképesek, mint a foci. A többi már a piacon élni tudó egyesületek feladata és a sportoló magánügye.

A magyar állam befektet a sportolóba, mintegy finanszírozza a hobbiját, amivel egyébként – ha tehetséges és kitartó – a versenyző saját magának is nagy bevételt tud generálni, amiből a befektető magyar állam egy vasat sem kér vissza, sőt élete végéig további juttatásokban részesíti a sportolót. Tehát mi úgy képezünk ki atlétákat, úszókat és vízilabdázókat közpénzen, hogy eredményességük esetén reklám- és szponzorbevételeikből az állam nem kér vissza egy vasat sem, sőt az olimpiai érmeseknek és nevelőiknek tetemes életjáradékot fizet, aminek semmilyen piaci alapja nincs, kizárólag az állam hálájának kifejezése a sportoló irányába, amiért annak teljesítményére eljátszották a magyar himnuszt az olimpián.

A lényeg: én, ha a magyar állam lennék, egy huncut vasat nem fizetnék az olimpiai aranyért, mert úgy érzem, hogy a vesenylehetőség megteremtésével (pálya, eszközök, edzőtermek, veresnyuszodák, stadionok stb.), a fizetett szakemberek, a versenyzési költségek biztosításával eleget tettem a köz feladatának, az állam szerepe ezzel véget ért. Nagyvonalúan nem kérnék részesedést az olimpiai arany révén befolyó versenyzői jövedelmekből. Úgy vélném, hogy a versenyzők nem a kimagaslóan nagy pénzért, hanem az olimpiai szereplésért, a dicsőségért dolgoztak éveken keresztül, de ha nemcsak ezért, hanem majdani anyagi előnyökért is, azokat nem az államtól várták. Ennyi.

Szeretném megjegyezni: ha egy magyar állampolgár agyaggalamb lövészettel vagy skurlinggel akarja múlatni az időt, akkor ehhez is kap – ha nem is a focistákéval összemérhető horribilis – állami támogatást, de kap, míg ha valaki könyvelő vagy női szabó akar lenni felnőtt fejjel, akkor elég kemény tandíjat kell kifizetnie, hogy a szükséges szaktudást megszerezhesse valamilyen oktatási intézményben, hogy az ott szerzett diplomával aztán a magyar béreknek megfelelő, nem éppen kimagasló anyagi elismerésben részesüljön. Vagy az orvosi egyetem hat éve után egy szakorvosi képesítés megszerzése jó néhány ezer munkaórába és ébren töltött éjszakai ügyeletbe kerül az “orvossportoló” rezidenseknek, és ha sikerrel vizsgáznak, nem jár érte állami jutalom.

A végkövetkeztetés: az olimpiai arany társadalmi értéke a nullához közelít. Egyetlen pozitív hozadéka a társadalom számára, hogy néhány fiatal az olimpikonok körül látott felhajtás láttán hasonlók reményében sportolónak áll. Csakhogy: a mai élsportról sok minden elmondható, de az nem, hogy egészséges, hogy ép testben ép lélek lesz az eredménye. Az élsport a test és a psziché túlterhelését jelenti, nem ritkán, hanem inkább gyakran az egészséget súlyosan károsító doppingszerek bevetését, élet-halál harcot a sikerért, a pénzért. Eredménye: 35-40 éves, minden testrészükben káros elváltozásoktól szenvedő koravének. Nem ajánlom senki fiának, gyerekének.

Amennyiben fejenként 50 millió ajándékot akarnék – mint állam – adni bárkinek a teljesítményéért, akkor én azokat a testnevelő tanárokat jutalmaznám, akiknek ugyan egyetlen olimpikon sem kerül ki a keze alól, de életpályájuk során több tízezer fiatallal kedveltettek meg valamilyen, az adottságaiknak megfelelő sportot, úgy egyáltalán a testmozgást, az egészséges életmódot, a helyes táplálkozást. Akik elérték, hogy a növendékeik és azok gyermekei rendszeresen mozognak, futnak, sétálnak, uszodába járnak, egyéb szórakoztató módon törődnek a testükkel. Ennek társadalmi hasznossága minden olimpiai aranynál nagyobb lenne, és ők igazán megérdemelnék az állam kiemelt anyagi elismerését.

Milyen ország az, amelyik magát sportnemzetnek deklarálja, olimpiai aranyakban méri a sikerességét, de szinte tétlenül nézi, hogy lakossága Európa egyik legegészségtelenebb életformáját kultiválja? Rosszul és egészségtelenül táplálkozik. Egyik fele zabál, a másik éhezik. Nem mozog, és nem él a mozgás egészségjavító lehetőségével, nagyrészt túlsúlyos, és az ezzel összefüggő keringési és egyéb betegségekben szenved, valamint a túlzott alkoholfogyasztás rabja, és erősen dohányzik.

Milyen politikai vezetés az, ahol a miniszterelnök a sportra, stadionokra és fociképzésre milliárdokat költ a köz pénzéből, maga pedig úgy néz ki, mint egy 1970-es évekbeli téesz melléküzemág vezetője, kolbászt tölt, házi pálinkát vedel nyilvánosan, miközben vagy 20 kiló súlyfelesleggel és egy estét betöltő üleppel sem szégyelli magát.

Közvetlen munkatársai ugyanezt az életformát népszerűsítik, amikor nyilvánosan csülkös lecsót és pörköltet kotyvasztanak, 100 kilón felüli testükbe látványosan agyonfűszerezett, zsíros ételeket tolnak, mint a magyar keresztény értékrend és kultúra megjelenési formája, azt sugallva, hogy a magyar ember ilyen, és csak az ilyen igazi magyar. Zabál, nem mozog, elhízott és erősen alkoholista, pálinka-, sör- és focifüggő, szotyolázó bunkó.

Az élsport helyett az államnak elsősorban az iskolai sportot, azt kellene támogatnia, hogy a felnövekvő nemzedékek természetes igénye legyen a testmozgás, az egészséges életmód, a helyes táplálkozás. Az élsportot nyugodtan rá lehet bízni a piacra, ahol a piac nem vállalja fel, ott nem kell erőltetni, helyette a tömegek egészségét kell előtérbe helyezni, és akkor nem lesz kérdés, hogy minek van nagyobb társadalmi haszna: a Mészáros Lőrinc szállodáinak nyújtott milliárdos vissza nem térítendő állami támogatásnak, az olimpiai aranyakért fizetett 50 millióknak, vagy a jövő nemzeték egészségébe fektetett milliárdoknak. A választ mindenki a maga vérmérséklete és véleménye alapján adhatja meg, de az állam részéről csak egy helyes válasz van.

Zsebesi Zsolt

Ér-e 50 milliót egy olimpiai arany, és ha igen, kinek?” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Még emlékszem azokra az időkre, amikor arról volt szó: a “tömegsportot” kell támogatni, mert az ott megjelenő sok tehetséges, jó mozgású fiatalok közül lehet kiválogatni a leendő olimpikonokat. Még korábban – a szüleim idejében, a vad kommunizmusban – minden üzemnek, vállalatnak voltak saját amatőr csapatai a különböző sportokban és rendszeresen jártak amatőr versenyekre.
    A cikke tartalmával egyetértek.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s