Mit einer weltweit beachteten Geste der Versöhnung, einem Kniefall vor dem Ehrenmal des Warschauer Ghettos, gedenkt Bundeskanzler Brandt der Opfer des Aufstandes polnischer Juden gegen das NS-Regime. Bundeskanzler Willy Brandt reist vom 6. bis 8. Dezember 1970 in die Volksrepublik Polen. Dort unterzeichnen die deutsche und die polnische Regierung den Vertrag über die Grundlagen der Normalisierung der deutsch-polnischen Beziehungen (Warschauer Vertrag). Mit dem Vertrag erkennt die Bundesregierung die Oder-Neiße-Linie als polnische Westgrenze an.

Heves vita tárgya a labdarúgó mérkőzések előtt a Black Lives Matter jelszó vagy mozgalom támogatására letérdelő futballisták képe. A BLM jelentése: a fekete élet is számít. A mozgalom az Egyesült Államokból indult, ahol előfordul, hogy az ország fekete bőrszínű állampolgárai más megítélés alá esnek, és az életük kisebb védelemben, tiszteletben részesül, mint fehér társaiké.

Ennyi. Mi ezzel a baj? Miért lenne megalázó, hülye divat, diszkriminatív vagy a kollektív bűnösség jelképe, ha fehérek és feketék néhány másodpercnyi közösen féltérdre ereszkedéssel állnak ki a feketékkel szembeni azonos bánásmód mellett, ami ma – természetesen – az Egyesült Államokban egészen mást jelent, mint, mondjuk, a 60-as évek elején, amikor a nemzeti gárdát kellett kivezényelni, csak azért hogy a helyi fehér lakosság meg ne lincseljen egy feketét, aki a fehéreknek fenntartott iskolába akart járni.

Mégis – és pont a foci világában – még mindig elő-előfordulnak rasszista megnyilvánulások, és nemcsak a nézőtéren, de a pályán is, ahol szinte alig van a világ labdarúgásában valamit is jelentő csapat, amelyben ne rúgná a labdát fekete bőrű játékos, ami mára már Magyarországon is általánosnak mondható. Mégis honnan ez a gyűlölködő ellenszenv a térdeléses demonstrációval szemben? Hogy lehet, hogy ez Magyarországon a nagy nyilvánosságban, de még a hivatalos politikában is megjelenhet?

G. Nagy László az index.hu kormánypárti portálon közzétett blogjában ugyanezt az elutasító magatartást képviseli, és cirkusznak, értelmetlennek, megalázónak nevezi a féltérdre ereszkedést a feketék mellett. A viselkedés indoklását pedig mellébeszélésnek. Szerinte a térdelő testhelyzet minden esetben a megalázkodást jelenti. G. Nagy egyenesen egy új vallás liturgiájának tartja, és a kereszténységben gyakorolt hasonló megnyilvánulásokkal együtt értelmetlennek minősíti a gesztust.

Ennél még szélesebb vonatkozásban is elítéli a BLM magatartást, amikor úgy fogalmaz, idézem: „A jelen vadiúj vallása azonban – keresztény mintára …………….. Elvárja a fehér amerikaiaktól, hogy szégyelljék magukat, sőt vezekeljenek generációkkal korábbi elődeik tetteikért, melyeket az indián őslakossággal és az Afrikából elhurcolt fekete rabszolgákkal szemben elkövettek. Ugyanígy: Nyugat-Európa népeinek a gyarmatosítás miatt, a németeknek a nácik rémtettei miatt kell permanens bűnbánatot gyakorolniuk. Senkit sem érdekel, hogy a valódi bűnösök közül szinte már senki sincs az élők sorában.”

Az eszmefuttatással kapcsolatban felidéznék egy történelmi és európai, de világméretekben is fordulópontot jelentő térdre ereszkedést Varsóból. Midőn 1970-ben Willi Brandt akkori német kancellár a II. Világháborúban a németek által földig bombázott lengyel fővárosban letérdelt a varsói gettó emlékműve előtt, aligha hiszem, hogy olyasmik jártak volna a fejében a térdeléssel mint testtartással kapcsolatban, amilyeneket 60 évvel később G. Nagy László evidenciakánt fogalmaz meg.

Ez a történelmi tiszteletadás – és nem megalázkodás – csak annyit akart jelenteni, és azt is jelentette, hogy tisztában vagyunk azzal, mi történt, tudjuk, hogy kik voltak a bűnösök, és nem helyettük, nem a nevükben, de megkövetjük az áldozatokat, az életben maradtakat, egyben kinyilvánítjuk, hogy elutasítunk mindent, ami ilyen szörnyűségekhez vezethet, és mindent elkövetünk, hogy ez meg ne ismétlődhessen.

A látogatás eredényeként rendezték a német-lengyel viszonyt, és elismerték az Odere-Neisse határt a két ország között, utat nyitva az európai enyhülésnek, előkészítve a Helsinki Záróokmányt, a két évtized múlva bekövetkezett német egyesítést, Európa megosztottságának felszámolását.

Ennek a térdre ereszkedésnek meg kellett történnie ahhoz, hogy Európa egy világégés után ma olyan legyen, amilyen, és mindenki, aki Willi Brandt varsói térdepelésének jelentőségét kétségbe vonja – talán akarata ellenére – de ahhoz járul hozzá, hogy a szörnyű múlt tanulsága homályba vesszen, és újraéledhessenek azok az eszmék, amelyek a II. Világháborúhoz, a holokauszthoz és minden egyéb népirtáshoz vezettek és vezethetnek ma is.

Emlékeztetni szeretném G. Nagy Lászlót, hogy milyen reakciót váltott ki a török államfő részéről, hogy alig néhány napja az Egyesült Államok új elnöke népirtásnak nevezte 600 ezer – egymillió örmény lemészárlását az I. Világháború után. Washington, másokkal együtt, nem a jelenlegi török kormányt vagy a török népet tartja felelősnek az akkor történtekért, nem is követel bocsánatkérést vagy jóvátételt, csak azt, hogy nevezzék a népirtást annak, ami valójában, és ne hazudja el senki a történelmet, akkor sem, ha azt magára nézve dehonesztálónak érzi.

Vagy mára a lengyelek lettek túlérzékenyek arra, ha történészek olyan tényeket tárnak fel, amelyek lengyelek részvételéről szólnak a lengyelországi zsidóság ellen elkövetett náci bűnökben. Ezért – még ha tudományos műről van is szó – akár börtönbüntetés is járhat.

A szembenézés a múlttal – és itt nem a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáról van szó – nem más, mint a valóság feltárása, megismerése, és az abban rejlő tanulságok levonása, amire nagy szükség van ma is ahhoz, hogy az egykori szörnyűségek ne ismétlődjenek meg, de még enyhébb formájukban se jelenhessenek meg újra.

G. Nagy László eszmefuttatásának számomra legfájdalmasabb része az, amikor azt írja, idézem: „Idehaza szerencsére (még) nagyon messze vagyunk az effajta beteg gondolkodásmódtól. Amikor Niedermüller Péter – öngyűlölő módon – rémisztő képződménynek nevezi a heteroszexuális fehér embert, olyankor még a saját hívei is csak értetlenül pislognak, hogy mit akar ez az ember. Talán mindez azért oly idegen számunkra, mert a magyarság – történelmét tekintve – csaknem mindig az áldozat szerepét játszotta, s nem az elnyomóét.”

Nos, nem „szerencsére” – kedves G. Nagy László – hanem sajnos. És nem kell olyan messzire menni, csak a magyarországi zsidóság deportálásáig, hogy ne legyen olyan idegen számunkra a BML eszme, amelybe csak be kellett volna akkortájt a B helyére a J betűt, a Jude (zsidó) rövidítését helyettesíteni, és a mai térdelős „cirkusz” érdekes analógiába fordul. És tanulságos önismerethiányt is mutat a megállapítás, amely szerint „a magyarság – történelmét tekintve – csaknem mindig az áldozat szerepét játszotta, s nem az elnyomóét.” És a hangsúly a csaknem szón van, vagyis a magyarság nem mindig volt áldozat.

A Niedermüller Péterre tett utalás pedig nem más, mint szavainak kiforgatása. Amikor a fehér heteroszexuális férfiakat rémisztő képződménynek nevezte, nyilván nem általában mindenkiről beszélt, hanem csak az olyanokról, akik a fehér heteroszexuális férfi fensőségérzésével tartanak mindenki mást alacsonyabb rendűnek, aki nem fehér és nem heteroszexuális. Az írni és olvasni tudóktól, így G. Nagy Lászlótól is elvárható lenne a szövegértés egy minimális szintje, ha már a politikusoknál és a fehér heteroszexuálisok egy részénél ez nem magától értetődő.

Végezetül két dolog. Az egyik: a nagy nemzetek, akik hisznek magukban, akiknek nem kell minden nap igazolást keresniük a nagyságukra, mert van bőven mire büszkének lenniük, nem félnek beismerni, hogy nem lehetnek mindenre büszkék.

A másik: ha nincs kollektív bűnösség, mert nincs, attól még lehetnek kollektív áldozatok, tömegesen pusztított vagy teljesen kipusztított népek, évszázadokon át megalázott, rabszolga sorban tartott tömegek.

A bűnös cselekedet beismerése a bűncselekmény elkövetése után akár évszázadokkal is, nem az utódok bűnösségének beismerését jelenti, csak azt, hogy helyre tesszük a dolgokat, amelyeket jóvátenni már szinte lehetetlen, de meg lehet próbálni, legalább azzal, hogy mi már nem vagyunk rasszisták, antiszemiták, és kiállunk az ilyen megnyilvánulások ellen, legyen az elkövető rendőr vagy akár politikus.

Alig néhány évtizeddel ezelőtt még szegregált villamosokon csak a számukra kijelölt helyen utazhattak az Egyesült Államok fekete polgárai, és szavuk nem lehetett ezért. Mára már fekete elnöke is lehetett a hatalmas országnak, és fekete polgárai természetesen szót emelhetnek, ha úgy érzik, hogy egy rendőr a bőrszínük miatt erőszakoskodik velük, vagy – ne adj isten – indokolatlanul húzza meg a ravaszt.

Miért baj, és kinek fáj, ha a diszkriminációt kollektíven és látványosan elítéljük? Akár térdre ereszkedve, akár állva vagy bármilyen egyéb testtartásban – kedves G. Nagy László? Miért lenne beteges gondolkodás a bűnt bűnnek nevezni és az elkövetőket bűnösöknek, a bűnök elszenvedőit áldozatoknak? Miért lenne cirkusz a jogegyenlőség, az azonos bánásmód melletti tüntető kiállás?

Zsebesi Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s