Ferenci Tamás tanulmányában a kérdést úgy teszi fel, hogy jól csináltuk, nem csináltuk? A magyar társadalom 90 százalékának a járvány nagy része alatt fogalma sem volt arról, hogy ki és mit csinál, egyáltalán mi a helyzet. A járvány kezelésének egyik legmarkánsabb konklúziója, hogy nem mi csináltuk, nagyon kevés ember, titokban csinálta, amit csinált, mi az utasításokat elég jól végrehajtottuk. Ennyi.

Pont a csináltuk, a közös gondolkodás és az együttműködés hiányzott a társadalom és az ország politikai vezetése, a járvány elleni védekezés irányítói között. Ezt Ferenci a végén élesen bírálja, mintha nem ez lenne az egyik leglényegesebb kérdés, és nem lenne a védekezés szerves része, hanem csak a kommunikáció lenne a védekezésről.

Mivel a lakosság nemcsak nem volt elég jól tájékoztatva, hanem még félre is volt tájékoztatva, még adatokat is elhallgattak a lakosság előtt, nem volt meg az esélye arra, hogy jó döntéseket hozzon a saját, a családja, a hozzá közel állók érdekében. Ez nagyon nagy bűn, nem egyszerűen rossz kommunikáció, hanem egy társadalmi rend, az Orbánizmus lényege. Igen, hazudtak, elhallgattak és félrevezettek. (Maszk, teszt stb.)

Én a járvány elleni védekezést nem úgy szakaszolnám, mint Ferenci Tamás biostatisztikus, hanem más irányából közelítenék hozzá.

Az első szakasz mindenütt az általam primitívnek nevezhető védelmi intézkedések szakasza volt. Ezek a szociális érintkezések minimalizálása, mozgási, utazási korlátozások, minden bezárása, amit csak be lehet zárni. Senki senkivel ne találkozzon! Ne érintkezzenek az emberek.

Senki senkinek semmilyen védelmi eszközt központilag ebben a szakaszban nem adott. Nem volt szájmaszk, védőruha, elég kesztyű, de még kézfertőtlenítő sem.

Egyszerűen fizikai gátat vetettek a vírusnak, hogy emberről emberre ne terjedjen, de minden ebben segíteni képes eszköz felhasználása nélkül. (Se maszk, se kesztyű, se védőruha, még ott sem, ahol nagyon elvárható lenne egy járványra felkészült társadalomtól, tehát mondjuk az egészségügyben, ahol – szerintem – ki kellett volna az erre a célra elrakott ilyen ellátmányt egy száz lakat alatt tartott bunkerből venni, és minden egészségügyi dolgozót ezzel ellátni. Nem számít, hogy ez máshol sem volt így. Akkor is így kellett volna lennie. Tehát itt az óriási hiba, hogy az egészségügyi személyzetet nem tudtuk megóvni.)

A második hatalmas hiba – nem csak nálunk – az idősotthonok nem kellő zárása. Mindenki tudta, hogy ott vannak a legveszélyeztetettebbek, mégsem tudtuk megvédeni őket, pedig elég jól körülhatárolható helyen voltak, nem lett volna nehéz izolálni az összes ott lakót a külvilágtól.

A kórházi dolgozók védőfelszereléssel való ellátásának és a háziorvosok ugyanilyen felszerelésének hiányosságainak nagy szerepe volt abban, hogy az idősek otthona mellett a kórházak voltak a járvány gócpontjai, olyannyira, hogy az innen kontrollálatlanul az idősek otthonába engedettek vihették tovább a koronavírust, pedig tudtuk, hogy az egészségügyi dolgozóknak van a legnagyobb esélye fertőzöttel találkozni, azt is tudtuk, hogy nincs jó védőfelszerelésük, vagyis fertőzöttek lesznek, tehát a kórházakból kikerülőket különös kontrollal lehetett volna csak kiengedni, de ez nem így történt.

A védekezés második, már nem annyira primitív szakasza lett volna a szájmaszkok minél gyorsabb beszerzése és kiosztása, azok helyes viselésének elmagyarázása, és ahogy lehet, mert van elég belőle, kötelezővé tétele, legalább a tömegközlekedésben és a zárt terekben. Ez nem történhetett meg, mert hosszú ideig nem volt elég szájmaszk. Nem hiba, hanem kifejezetten bűn volt ezt nem beismerni, és helyette azt terjeszteni, hogy a szájmaszk nem véd meg a fertőzéstől.

A tesztek alacsony számát Ferenci Tamás is kifogásolja. Én is. Ezzel gyakorlatilag magukat is megfosztották a védekezés szervezői attól, hogy kellő rálátásuk legyen, mennyire fertőzött az ország.

A tesztek alacsony számából következhet a kórházi ágyak aránytalan magas számú kiürítése. Arról most nem beszélek, hogy a mai napig nem tudjuk, hány embert küldtek indokolatlanul haza, hányat a halálba, hányan élték az egészet túl, velük mi van. És ki a felelős ezért, ki, mikor, milyen felmérést fog ebben a témában készíteni, ki, mikor, milyen kártérítést fizet. Ki fog ezért bíróság elé kerülni. Egyáltalán, az az ember érzése, hogy többen halhattak meg a hazaküldés miatt, mint a vírusfertőzéstől.

A nyilvánosságra került adatokból meg lehetett állapítani, hogy – nem csak indokolatlan intézkedés volt – hazudtak is az illetékesek. 5 százaléktól 15 százalékig lehetett hallani a felszabadítandó ágyak számát. Ezeknek a számoknak köze nem volt a valósághoz. Máshol levezettem a nyilvános adatok alapján, hogy 50 százalékos kiürítésnél a bent lévő betegek 29 százalékát kellett volna hazaküldeni, 60 százaléknál már minden második beteget. Ugyanis a bent fekvők számához kell viszonyítani a hazaküldöttek számát.

A lélegeztető gépekről sem tudok mit mondani, ugyanabból az okból, amit már említettem. A gyalázatos információáramlás miatt. Annyi derült ki Müller Cecília országos tisztifőorvos egy okfejtéséből, hogy minden tizedik embert tudják élve levenni a gépről, ami – szerinte – nagyon jó eredmény. Nem tudom. Remélem, egyszer megismerhetjük ezeket a számokat is.

A karantén mint védekezési eszköz – ugyancsak a tesztek alacsony száma miatt – inkább félsiker és az adatokat torzító tényező, mint sikeres megoldás. A karanténba kerülők közül is csak nagyon kevés embert teszteltünk. Így fordulhatott elő, hogy – Müller Cecília szerint helyesen – minden karanténba került, nem tesztelt, a fertőzés tüneteit nem mutató embert, midőn két hét múlva kikerült a karanténból, de akkor sem teszteltük, gyógyultnak vettük a statisztikába. Ezzel alapos bizonytalanságot víve az egész statisztikába.

Ezzel gyakorlatilag eljutottunk a vírusválság kezelésének végéig, mert ennél több intézkedés nem történt. Nem kapott senki védőoltást, mert szérum az egész világon nincs. Nincs orvosság sem, ami gyógyítaná a betegséget. Sehol a világon.

Akkor most felteszem a kérdést: mi a bánatos francot csináltunk olyan jól? Bármennyi is a fertőzött, a halálozási ráta, nem találtam olyan intézkedést az első primitív szakasz idején sem, ami olyan csodás lett volna, sőt!

Hogy az ország miniszterelnökétől kölcsönözzek hasonlatot a fociból: van olyan helyzet, amikor a kapu előtt a támadónak passzolnia kellene, ez a legjobb megoldás, mert előtte zárva a lövés szöge, a társa üresen áll. Ha leadja a labdát, csak be kell azt gurítani a kapuba.

A mi támadónk nem passzol, hanem mégis rárúgja. Gyöngén és egyenesen a kapusba. A labda azonban a kapus lábán megpattan és átvánszorog a gólvonalon.

A klasszikus focista mondás ilyenkor: mindegy, mit kellett volna csinálni, a gólt nem kell megmagyarázni. Vagyis: rosszul csináltuk, de jól jöttünk ki belőle. Klasszak vagyunk.

Vagy vegyünk egy másik példát: ha beláthatatlan kanyarban kezdek 130 km/h sebességgel egy pótkocsis nyergesvontatót előzni, amelyik 120 km/h sebességgel halad, és fél perces lassú egymás mellett haladás után végre baj nélkül be tudok elé sorolni, ez nem jelenti azt, hogy az előzés megkezdése helyes volt, bár az eredmény briliáns, hiszen élek. Tehát azért elég hülye dolog ezt úgy értékelni, hogy jól vezettük az autót, mert baleset nélkül és gyorsan célba értünk.

Abból, amit Ferenci Tamás ír, csak az nem derül ki, hogy annak ellenére, hogy „voltak hibák”, amelyek végzetesek lehettek volna, miért úsztuk meg mégis aránylag kis veszteséggel, alacsony fertőzöttséggel. Az egyik oknak a lakosság fegyelmezettségét nevezte meg. Ez az általam primitívnek nevezett védelmi szakaszban az egyetlen dolog, ami logikusnak hangzik, csak ehhez semmi köze azoknak, akik a védekezést irányították. Ők megkérték a lakosságot, a lakosság megtette, amit kértek tőle. Máshol nem tette meg, és ott sem tehettek semmit az ottani védekezést irányítók. Itt sem tehettek volna semmit, ha a lakosság nem így viselkedik.

Ferenci Tamás azt írja: „Nagyon rossz érzésem van, mert azt látom, hogy a hibák megtárgyalása politikai kérdéssé vált.” Kedves Tamás! Mi van Mária (köz)munka alapú országában, ami nem politikai kérdés hosszú évek óta?

Nálunk a foci, általában a sport. a művészet, a tudomány, a nők megbecsülése, az egészségügy, az oktatás, az energetika, a nyugdíj, a magánnyugdíj-pénztár, az atomerőmű, de még a korrupció is politikai és nem bűnüldözési kérdés, mert utóbbit a bűnüldözés nem üldözi.

Majd így folytatja: „Nagyon rossz érzésem van, amikor azt látom, hogy emberek úgy állnak a kérdéshez, hogy amit a kormány csinált, az vagy biztosan rossz kell hogy legyen, vagy biztosan jó. Csak akkor várhatjuk, hogy javítjuk hazánk járványügyi felkészültségét, ha át tudunk lépni ezen a mentalitáson, és politikai megfontolások helyett a tények alapján értékeljük a helyzetet.”

Kedves Tamás! A koronavírus-járványt az egész világ rosszul kezelte. Ebben minden politikai hovatartozástól függetlenül kezd teljes konszenzus kialakulni. Ki így kezelte rosszul, ki úgy, de az biztos, hogy senki nem kezelte optimálisan jól, és inkább az látszik, hogy az országok nagy része fatálisan rosszul kezelte a járványt.

Van, aki nálunk lényegesen rosszabbul, és van, aki nálunk lényegesen jobban. Én egyébként a járvány kezelésének minősítéséhez sorolom azt is, hogy miként bánik az adott kormány a járvány miatt kialakult gazdasági válsággal, a válság leginkább kiszolgáltatott áldozataival, mert ezek is emberi életek, és az antihumánus, antiszociális kormányzati reakciókba ugyanúgy bele lehet halni, mint a vírusba.

Egy pandémia esetén – szerintem – nem azok az intézkedések a fontosak, amelyek jók voltak. Azokról igazában szót sem kell ejteni. Mondjuk egy nagy kórházi műtétnél nem szokás elmondani, hogy hány szakember, mekkora segédszemélyzet végezte nagyon jól a munkáját, ha egy műhiba miatt a páciens elhunyt.

A „voltak hibák”, “de sok mindent jól csináltunk” állítások emberi életek tömeges veszélyeztetése esetén nem értelmezhetőek. Mi időben zártuk a színházakat, de későn adtunk szájmaszkot és keveset teszteltünk. Ez utóbbi két intézkedés, megfejelve a felesleges ágyzárással, mindent visz. Nem ellensúlyozza az, hogy gyorsan bezártuk a kocsmákat és az egyéb üzleteket, a gyárakat, és otthoni munkára kényszerítettük a dolgozókat, ahol erre mód volt.

Nem szabad összehasonlítani a történteket azzal sem, hogy mi történt máshol. Nem számít, hogy mások jobban vagy mások rosszabbul csinálták. Egy számít, hogy mi jól csináltuk vagy nem csináltuk. Akkor most nézzük ezt nem politikai szemszögből, pedig abból is lenne bőven mondanivaló.

Jó volt, hogy gyorsan bezártunk mindent, és karanténba kényszerítettük az országot. Nem is tehettünk mást, mert más védekezési eszközünk a járvány elején nem volt. (Szájmaszkok, védőfelszerelések, fertőtlenítők hiánya)

Ennyi. Aztán a hibák:

  1. Hazudozás és félrevezetés arról, hogy fel vagyunk készülve (Gulyás Gergely, Orbán Viktor)
  2. Hazudozás és félrevezetés a tesztek fontosságáról (Müller Cecília)
  3. Hazudozás és félrevezetés a szájmaszkok szerepéről (Müller Cecília)
  4. A statisztikák elferdítése, gyenge adatközlés, a társadalom alulinformálása, ami rossz egyéni döntések forrása lehetett. (Operatív törzs, Orbán Viktor a vezetője)
  5. Fatális kórházkiürítés (ismeretlen számú ágy felszabadítása, ismeretlen számú ember hazaküldése, ismeretlen számú áldozata az intézkedésnek, amely teljesen aránytalan volt. (Nem tudom, ki rendelte el)
  6. Az idősotthonok védelmének rossz megszervezése
  7. A kórházi dolgozók és a háziorvosok késői felszerelése védőeszközökkel, ami kórházi járványgócpontot okozott
  8. A hadsereg bevonása a védekezésbe teljesen felesleges és kontraproduktív volt, ugyanez vonatkozik a rendőrségre, amely használhatatlan, értelmetlen statisztikákkal árasztotta el a lakosságot, magyar nyelv helyett rendőrül
  9. A hadsereg az információknak a kórházakból való kijutásának a megakadályozását és a készletek mozgatásának védelmét volt hivatott ellátni, amire nem a hadsereg a legjobb megoldás. A hadsereg – szerepéből adódóan – csak az elhallgatásban és a félreinformálásban profi, a védekezési készletek kapcsán meg csak annyit tudok mondani, hogy a világon mindenütt a hadseregek a legkorruptabb intézmények, ott tűnik el a legtöbb dolog, másképpen: ott minden el tud tűnni.
  10. Az orvosok és a katonák összeengedése rossz ötlet. Egymással nem kompatibilis csoportokról van szó. Az orvosok megszokták, hogy életről, halálról döntenek, és egyedül. A katonák meg megszokták, hogy semmiről nem döntenek egyedül, csak parancsot teljesítenek. Azt viszont vakon. A katonák kivezénylése az orvosok fölé – szerintem – olyan intézkedés volt, amit sokáig nem fog elfelejteni az orvostársadalom. És teljesen igaza van, ha megbántva érzi magát.
  11. Az érzékeny adatokra való hivatkozással a kórházi dolgozók elhallgattatása inkább undort keltő, mint praktikus és értelmes döntés volt
  12. A felhatalmazási törvény elfogadása – így utólag – pont olyan döntés, mint a kórházi ágyak 60 százalékának kiürítése. Teljesen felesleges. Viszont fel lehetett használni politikai célokra, az ellenzéki önkormányzatok ellen, korrupciós célokra, de még arra is, hogy érvényes törvényeket kerülhessen meg a kormány, olyanokat, amelyeknek közük nem volt a járványhoz.

A leírtak fényében nem kommentálom a tanulmány szerzőjének azt a sommás ítéletét, amely szerint „A járvány kezelése Magyarországon nagyon sikeres volt”. Valahogy bepattant ugyanis a labda a gyenge lövés után is, és szerencsére nem jött senki szembe, amikor beláthatatlan kanyarban előztünk.

Zsebesi Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s