Milyen szép.

Csak a vak nem látja, milyen gyorsuló tempóban távolodunk nem csak attól a Magyarországtól, amelyet a rendszerváltáskor megálmodtunk, de attól a Magyarországtól is, amelyik az EU felelős és szolidáris tagja, a NATO megbízható szövetségese volt, amely nem Oroszországgal, Kínával, Törökországgal, Fehéroroszországgal, Brazíliával törekszik jó kapcsolatokat fenntartani, hanem mindenek előtt az európai nagyhatalmakkal, az Egyesült Államokkal, természetes szövetségeseinkkel és közvetlen szomszédainkkal.

Török páncélos szállító járművek vásárlása demonstratív módon pont akkor, amikor Törökország komoly konfliktusba keveredett a NATO védelmi rendszerén belül az Egyesült Államokkal, amiért Ankara orosz légvédelmi rendszert, sőt immár orosz vadászgépeket vásárol, miután Washington levette a török pilótákat az amerikai vadászgépeken történő kiképzésről, tekintettel arra, hogy az orosz légvédelmi rakéták pont ezek támadására vannak kifejlesztve, nem más, mint a terep előkészítése az orosz haditechnika vásárlásához, a kapcsolatok további erősítéséhez Moszkvával.

A török-orosz összeborulás, Putyin és Erdogan látványos kézfogója megint egy kicsit erősebben húzza meg a kontúrjait annak a képnek, ami Nyugat-Európában alakult ki Magyarországról és Orbán Viktorról, akit – immár nyíltan – Oroszország és Kína trójai falovaként tartanak nyilván az európai nagyhatalmak fővárosaiban.

Mindezek fényében nem lehet arra számítani, hogy egy erősebb gazdasági visszaesés, még inkább egy újabb nemzetközi gazdasági és/vagy pénzügyi válság esetén Magyarországnak az elsők között fognak mentőövet dobni. Sőt arra lehet számítani, hogy lesz rá szándék gazdagon, hogy élve a lehetőséggel, a víz alá nyomják a magyar kormányt, élén a sehol nem szeretett, viszont mindenütt őszintén utált kormányfőjével, Orbán Viktorral együtt.

Senkit ne tévesszen meg az, ami az Európai Parlamentben zajlik, ahol egyelőre tisztségeket keresnek a Fidesz képviselői számára, mert ez csak elterelő hadművelet. Nem az Európai Parlament, de még csak nem is az Európai Bizottság elnöke fogja a kötelet Orbán Viktor nyakába tenni, ha a magyar társadalom ezt nem teszi meg, hanem Párizs és Berlin mindenkori vezetői.

Mindenki a rá kiosztott szerepek szerint játszik, és csak a hülye nem látja, mindez mire megy ki. Na nem arra, hogy – ha lehet – még évekig együtt kelljen élni Berlinnek és Párizsnak Orbán Viktorral. Csak a kést nem elölről és nem nagy hanggal szokás az ellenfélbe mártani a keresztény-zsidó kultúrkörben, hanem sokkal hatékonyabb és biztosabb hátulról és csendben.

A nyugati világ – amint megszabadul a saját démonaitól, a feltörekvő neonáci hordáitól – találni fog időt arra, hogy megpróbálja pacifikálni Orbán Viktort, és vissza terelje az eltévedt báránykát az európai akolba. Ezt tudja Orbán is. Ezért rúgkapál és szítja a feszültséget. Önti az olajat a tűzre.

A felcsúti fenomén annyira nem egyszerű, hogy ne vette volna már régen észre, hogy nem várják, csak megtűrik az európai közös svédasztal mellett, ahonnan csak szedni képes a saját tányérjára, de a közös költségekhez bármivel hozzájárulni az eszébe se jut. Amíg lehet nagy kanállal és nagy szatyorral jár Brüsszelbe, amikor már nem lesz mit hozni onnan, el fogja az egész európai közösséget felejteni.

Orbán csökött agyában az vert tanyát, hogy Magyarország képes Nyugat-Európa nélkül is talpon maradni, ha ehhez megszerzi Moszkva és Peking jóindulatát és támogatását. Abban hisz, hogy nem csak saját hatalmi ambíciói, de a magyar gazdaság jövőjét is oda lehet kötni az orosz és a kínai gazdaság szekeréhez. Pedig ez nem így van.

Kínának és Oroszországnak Magyarország csak addig érdekes, amíg az EU-n belül van, amíg fel lehet használni a fellazításra, a kínai és orosz érdekek képviseletére és bizalmas információk beszerzésére. Amint Magyarország szakít a nyugattal és úgy dönt, hogy az euró helyett inkább a rubellel köti össze a sorsát, vagy akár a jennel, megfog változni a hang, amivel Orbánnal Pekingben és Moszkvában tárgyalnak.

Nem ártana odafigyelnie a kedves vezetőnknek, hogyan viselkedik Moszkva Kijevvel vagy Peking Hongkonggal. Nekünk pedig szabad elgondolkodni azon, hogy akarunk-e olyan országban élni, mint Oroszország, ahol a legális ellenzék vezetői napi szinten járnak be és ki a börtönből.

Vagy olyanban, mint a keményen diktatórikus Kína, ahol talán már jövőre be fogják vezetni azt a pontrendszert, amelyet a kínai polgárokra és a Kínában működő valamennyi vállalatra kiterjesztenek. A juttatások mértéke, az állampolgári jogok, a vállalatok esetében a hitelhez jutás, az üzleti kapcsolatok lehetősége az elért pontszámtól függ majd, attól, hogy a piaci szerepléstől, vagy a munkateljesítménytől függetlenül ki mennyire lojális a rendszerhez.

Ezek a megoldások közelebb állnak Orbán Viktor torz lelkéhez, mint a nyugat-európai polgári demokráciák bármelyik változata. Az út már régen ki van jelölve, már el is indultunk rajta, csak a hátul menetelők még nem vették észre merre tart a sor eleje. Nagyon keserű és fájdalmas lesz az ébredés. Azoknak is, akik már évek óta tudatmódosítókat szednek és szemellenzőt hordanak, mert nem akarják látni a teljes valóságot.

Át akarják aludni a durva részeket, meg akarnak maradni a közvetlen környezetük mikroklímájában, abba a tévhitbe ringatva magukat, hogy elég lesz jóban lenni a helyi fideszes komisszárral, elég lesz tartani a szájat és némi erkölcsi kompromisszum, egészséges pragmatizmus árán fenn lehet maradni a víz felszínén, nem nyújtva kezet a mellettük fuldoklóknak, nehogy azok lehúzzanak magukkal a mélybe.

Magyarország egy olasz vígopera és egy görög dráma keveréke lett. Az áldozatok még nem tudják, hogy mi vár rájuk, a többiek jókat derülnek a vicces dolgokon, amíg némelyik rossz dolog nem érinti őket közvetlenül. Egyébként meg mindenki igyekszik alkalmazkodni, ahogyan a korábbi rendszerekben évtizedeken, mit évtizedeken, évszázadokon keresztül az apja, a nagyapja és a dédapja is tette.

Az ateisták egyházi iskolába íratják a gyerekeiket, a vallásosok megbékélnek a tudattal, hogy a papjaik hitetlenek, ugyanúgy nyúlják le a közös vagyont, mint a politikusaik, a művészeik bárkinek dalolnak, bármire írnak csasztuskát, az úgy nevezett dolgozó kollektívák pedig hibátlanul kitaszítják maguk közül a kinevezett fekete bárányokat.

Itt van a régi szép világ, amit a magyar ember utál ugyan, de igazán csak ilyenben érzi otthon magát. Mindeközben veri a nyálát más népek és kultúrák ellen és a seggét a földhöz, mert a Fradi bejutott a negyedik kosárba. Majd rekedtre üvölti magát októberben és novemberben a Groupama Arénában.

Vigyázzba állva énekli a magyar himnuszt a válogatott soros vesztes meccse előtt, hogy aztán novemberben felismerje, hogy – és nem csak a Fradi játéka – de ez az egész, úgy ahogy van, a zöld-fehér drukkerektől plagizálva: „kurva gyenge”. Azért persze meg fogjuk próbálni jövőre is. Ugyanitt, ugyanezekkel, ugyanilyen kilátásokkal.

Zsebesi Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s