Boris Johnson az utolsó mohikán

Lehet, hogy a Brexittel együtt nem csak Boris Johson tűnik el a süllyesztőben, követve Teresa Mayt az örök politikai vadászmezőkön, de a mai Nagy-Britannia is egy régi szép emlék mard csupán a történelemkönyvek sárguló lapjain. Johson lehet az egyik utolsó képviselője annak a brit elitnek, egy igazi utolsó mohikán, amely a sziget elitiskolából katapultál a politikába, az onnan hozott rendkívüli tudással és kapcsolatrendszerrel, egy olyan előkelő hozzáállással, amely szerint a politikai is csak egy játék, dupla vagy semmi alapon. Braeking news: a brit parlament leszavazta a no-deal Brexitet részletek

Most éppen a semminél állunk. Azzal, hogy az extravagáns bohóc elvesztette a parlamenti többségét, megint zsákutca előtt áll Nagy-Britannia kilépésének ügye az Európai Unióból.

Már régen bánja mindenki, hogy belefogott ebbe a kusza és életveszélyes vállalkozásba, ami – ha nem is az országnak – de a benne jó régen működő politikai rendszernek a végét hozhatja el.

Immár nem csak a külvilág, de maguk a britek is szájtátva állnak maguk és a demokráciájuk előtt, amiben valamicskét ideje lenne változtatni az elavult szabályokon, olyanokon, amelyek alapján a kormányfő szabadságolhatja az őt megválasztó és őt ellenőrző parlamentjét.

Lehet, hogy górcső alá kellene vonni a házszabályokat is, amelyek – a példa kedvéért – szigorúan tiltják, hogy a képviselők páncélban jelenjenek meg az üléseken, de azt nem, hogy egy ember, az összevissza szabályok és szokásjog alapján az orránál fogva vezesse a nép megválasztott képviselőit a politikailag súlytalan királynő – ugyancsak szabályos – segedelmével.

Már régen nem téma, hogy jó-e kilépni az EU-ból vagy mégsem, már régen inkább az a tét, hogy miként őrizhetik meg az arcukat a kilépést támogató és az azt ellenző politikusok, mégpedig anélkül, hogy közben teljesen idiótának nézzenek ki. Van egy ország Európában, a brit szigeteken, amelynek lakói és vezetői nem tudják igazán mit szeretnének.

A vágyuk: csak történjen már valami, mert egy zsákutcába tévedtek, amelyben senki nem mer megfordulni, vagy belőle kifarolni, de azt azért a többség tudja, hogy az út előre, az EU-ból kifelé legalábbis nagyon göröngyös lesz, ha nem mindjárt egy mély szakadékon keresztül vezet a jelenleg nem ismert jövőbe.

A kontinentális Európa kárörvendve, ugyanakkor riadtan nézi, mit művelnek a britek, akik saját magukat egyre hülyébben érzik. Itt lenne az ideje, hogy felébredjünk ebből a rémálomból, és ne úgy, hogy bárhogy csak már történjen valami.

Újra kellene gombolni az inget és levetni az évszázados rossz reflexek páncélját, megállítani a sodródást, mégpedig nem csak a parlament épültében, amelynek plafonjából – nagyobb esőzéskor – a képviselők fejére csöpög a víz, hanem a brit szigeteken úgy általában.

Pont úgy, mint a most még magát külső szemlélőnek képzelő öreg kontinensen is. Nincs Európa Nagy-Britannia nélkül. De Nagy-Britannia sem lehet Európa nélkül. Ahogy ez eddig is mindig volt. Akár szabad a brit parlament ülésére páncélban bemenni, akár nem.

Zsebesi Zsolt