Vlagyimir Putyin 1999 augusztus 9-én vette át kormányfői kinevezését Borisz Jelcin államfőtől. Alig néhány hónappal később megkezdte első elnöki hivatali idejét és innentől máig, 20 éven át nem engedte ki a hatalmat a markából. Mivel az orosz alkotmány korlátozza az elnök újraválasztását, ezt Putyin Dimitri Medvegyev közreműködésével 2008 és 2012 között kormányfőként kerülte meg, hogy aztán újra visszaüljön az elnöki fotelben, amit ugyan átmenetileg átengedett Medvegyevnek, de az ország vezetését végig kézben tartotta.

A KGB ügynökéből lett újkori cáratyuska egy gazdasági és politikai csődhelyzetet örökölt, ahol az országnak gyakorlatilag nem volt felelős vezetése, folyt a nemzeti vagyon széthordása. Új és még újabb, nagy és még nagyobb oligarchák fosztogatták az országot.

Putyin és Medvegyev

Putyinnak számos belső etnikai problémával is meg kellett birkóznia. Az egyik legsúlyosabb a csecsen válság volt, amit végül vérbe fojtott és rubelmilliókért megvette a csecsenföldi békét, aminek fejében az ottani oligarchák és politikai vezetők felhatalmazást kaptak a szabad rablásra.

Hatalmának megszilárdítása érdekében kompromisszumot kötött az oligarchákkal, akiknek hűségesküt kellett tenniük, mert különben a KGB könyörtelen gépezete bedarálta őket. Közismert tény, hogy Putyin sem veti meg a földi javakat és nem csak feleséget cserélt, de felhagyott a puritán életmóddal, pontosabban azt a propagandának megtartotta, de a valóságban Oroszország leggazdagabb embere lehet, a nyilvánosság elől takargatott vagyonát dollár milliárdokra becsülik.

Putyin uralkodásának első harmadában kifejezetten jó kapcsolatokat tartott fenn a nyugattal. Az Egyesült Államok elnökeivel, az olasz kormányfővel és a német kancellárral személyes, jó viszonyban volt. Berlusconival egykori olasz kormányfővel máig barátok. A nyilvánosság előtt is ismertetett nyitási koncepciója a nyugat felé az volt, hogy az EU-nak és Oroszországnak egyesítenie kellene erőit. Európa adná a technológiát, Oroszország a nyersanyagot, az energiát és a katonai erőt a szövetséghez.

Putyin és Bush

Nyilván semmi esélye nem volt annak – ma sincs – hogy az európai kártyát ki lehessen játszani az USA ellen. Ezt az európai nagyhatalmak sem vállalták el. Talán innen Putyin felismerése, hogy nem lehet egyenrangú partnere Európának és az Egyesült Államoknak, ha velük gazdasági együttműködésre, bármilyen kooperációra lép, mivel azon Oroszország csak veszíthet, a velük vívott gazdasági versenyben alul fog maradni.

Közben azért az orosz gazdaságot számos hangzatos programmal ígérte meg a nemzetközi gazdasági verseny élvonalában tartani, vagy még inkább oda visszavezetni. Ebből azonban semmi sem lett, sem saját erőre támaszkodva, sem a nyugattal kiépített közös vállalkozások és az orosz piac megnyitása révén a nyugati befektetők előtt. Oroszország nem sokat tudott ledolgozni a szovjet időkből örökölt technológiai, infrastrukturális lemaradásából.

Putyin idején lelassult, de nem állt le az orosz tőke menekülése az országból, amit nem tudott ellensúlyozni a külföldi tőke beáramlása. A legígéretesebb technológiai együttműködések is megfeneklettek az orosz bürokrácia és korrupció a nyugati befektetők előtt ismeretlen zátonyain.

Putyin úgy érezte, hogy Oroszország egyedül maradt a világban. A gazdaságára a legkevésbé se számíthat a nemzetközi versenyben, sokkal inkább támaszkodhat a hadseregére, a katonai erejére, az orosz nukleáris ütőerőre és a nagy erőt képviselő hagyományos, szárazföldi fegyveres erejére és az ezek mögött álló és a világszínvonal körül mozgó hadiiparára.

Ezért kezdett hozzá az orosz katonai erő megújításához, az elavult, szovjet fegyverzet korszerűsítéséhez. A légierő megújítása, a rakétafegyverek szinten tartása és fejlesztése mellett Oroszország megpróbált és ma is megpróbál kilépni a világ tengereire, de ez utóbbi téren nem sok sikert könyvelhet el.

Bassár el-Aszad és Putyin

Az ebben szövetségesnek kínálkozó, támaszpontot nyújtani hajlandó országok csődbe jutottak, vagy – mint Szíria – teljes káoszban vannak, amelyet kétséges, hogy Putyin a közvetlen katonai beavatkozással is stabilizálni lesz képes.

Mindeközben az Egyesült Államok és az EU folytatta az egykor oroszt tagköztársaságok közelítését az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, amit Moszkva a területi befolyásának további korlátozásának és biztonságát veszélyeztető folyamatnak értékelt. 2008 augusztusában robbant ki és veszélyes fegyveres konfliktussá terebélyesedett Grúzia és Oroszország területi vitája, amit Moszkva a régi módszerrel, erővel rendezett, megmutatva régi-új arcát a nyugatnak és a szomszédainak.

Innen egyenesen vezetett az út a Krím annektálásához, amelynek közvetlen előzménye az volt, hogy az Oroszországtól távolodó és a nyugathoz, a NATO-hoz is közeledni kívánó Ukrajna Oroszország számára nem nyújtott kellő garanciát a 2042-ig érvényes megállapodás fennmaradására, amely az orosz flotta ottani támaszpontjának működését tette lehetővé.

A Krím annektálása után Putyint ünnepli a tömeg

A Krím annektálásának egyetlen célja az orosz flotta biztonságos mozgási lehetőségének fenntartása volt. A kelet-ukrajnai két szeparatista bábköztársaság létrehozása már kizárólag Ukrajna meggyengítését és azt a célt szolgálta, hogy a konfliktust vállalni nem igen akaró nyugatot visszarettentse Ukrajna kiszakításától az orosz érdekszférából, egyben megmutassa az ukránoknak, hogy nincs biztonságos jövőjük az Oroszországgal fenntartott szövetség nélkül.

Ezek az események, amelyek fokozták a többi szomszédos, egykori szovjet tagköztársaságok bizalmatlanságát, mindenek előtt a balti államokét és Lengyelországét, és ezen országok szorosabb kötődését eredményezte a nyugati szövetségi rendszerekhez, mindenek előtt a NATO-hoz. Lengyelország látványos fegyverkezésbe kezdett Oroszországgal szemben és amerikai szárazföldi csapatokat és légierőt hívott az országba, amerikai légvédelmi rendszert vásárolt.

A nyugat nem nézhette tétlenül, hogy Moszkva ismét az erő nyelvén kezd beszélni vele és fenyegeti a szomszédait, de ezen túl – katonai terjeszkedése mellett – minden lehetséges, főleg titkosszolgálati eszközzel nem eredménytelen fellazító munkát folytat nyugat-európai országok szélsőjobboldali erőit támogatva, és még az Egyesült Államokban is megpróbálja befolyásolni az elnökválasztás eredményét.

Mára a nyugat és Oroszország viszonya a mélypontra süllyedt. A kölcsönös vádaskodás és a bizalom teljes hiánya jellemzi. Egyik oldalon sincs hiány az 50-es, 60-as évek hidegháborús hisztériájára emlékeztető megnyilvánulásokból. Az Európai Unió és az Egyesült Államok gazdasági szankciói érzékenyen érintik az egyébként is sebezhető, gyengécske, elavult szerkezetű, a nyersanyagok és az olaj, a gáz árától függő orosz gazdaságot.

A szankciók és a visszaesett nyugati kooperációk következményét ma már az orosz lakosság is közvetlenül érzékeli a reáljövedelmek esésében. Az orosz gazdaság lényegében stagnál. Putyin csökkenő, bár még mindig magas népszerűsége is egyre ingatagabb lábakon áll, és ma már gyakorlatilag csak a nemzetközi téren elért látszólagos nagyhatalmi sikerek tartják fenn, mert otthon nincs mivel dicsekedni.

Közben 20 év alatt felnőtt egy új generáció. Egyik – a kisebbik fele – a 20-30 milliós Moszkvában, jólétben, folyamatos prosperitásban él, de egy egészen új fogyasztói életformát felvéve, amihez ma már csak a szabadság hiányzik. Ezek a fiatalok dönthetik meg a Putyin-féle orosz modellt, azokkal a vidéki társaikkal, akik egészen más okból, a Moszkva és a vidék Oroszországa közti változatlanul óriási szakadék miatt radikalizálódnak.

Az orosz vidék egészen szokatlan ellenállást kezd mutatni a központi hatalommal és annak helyi képviselőivel szemben. Az emberek nem a kenyérgondjaik, vagy az ócska infrastruktúra, a gyenge életminőségük miatt tiltakoznak akár hetekig a rendőri erőszakkal is dacolva az utcákon, hanem a helyi park beépítése, vagy egy a lakosság által nem támogatott vezető erővel a pozícióba tartása miatt és olyan jelszavakat skandálnak, amelyeket korábban soha: miénk a város, miénk az iskola, miénk a park.

Putyin ellen tüntetők

Putyin 20 éves uralkodása végül is – minden kezdeti siker és minden nagyhatalmi rehabilitációs kísérlete ellenére – a Oroszország számára a helyben járással lett egyenlő. Vlagyimir Vlagyimirovics mindent elért, amit a KGB segítségével, erővel, diktatórikus eszközökkel el lehetett érni. Ennek azonban csak egyetlen célja az volt, hogy egy ember, ő határozhassa meg mi történik az ország legtávolabbi zugában is.

Minimálisra korlátozta a demokráciát, a sajtószabadságot, a sarokba szorította a civil szervezeteket, de egyben teljes kudarcot szenvedett: az orosz gazdaság, az oroszt társadalom működésének hatékonysága, teljesítménye nem tudta felvenni lépést a világgal.

Miközben Oroszország a világ 12. legnagyobb gazdaságát működteti, messze elmaradva az EU, Kína és az USA teljesítményétől, az egy főre jutó GDP-jével a világranglista szégyenteljes 68. helyén áll. Az orosz gazdaság pont olyan rossz, elavult és sérülékeny szerkezetű, mint volt 20 évvel ezelőtt. Az orosz állami költségvetés bevételeinek 40 százaléka ma is a nyersanyagok és energiahordozók kiviteléből jön össze.

Mindeközben Moszkva nagy szellemi és anyagi erőket mozgósít arra, hogy megbontsa a nyugati világ nagy szövetségi rendszereit. Putyin – egykori KGB-és fejjel gondolkodva – első számú feladatának tartja az EU és a NATO destabilizációját. Ék verését az EU és az USA közé, az EU egyes tagországai és Brüsszel közé.

Moszkva a nyugat, az EU és a NATO ellenes tevékenységében talált lelkes szövetségesre Magyarországban. Orbán Viktort a nyugat ma már Putyin ügynökének tartja az EU-ban. A magyar külpolitika látványosan igyekszik egyszerre két lovat megülni. Készséges szövetségesnek mutatkozni Washingtonban és Moszkvában egyaránt. A magyar kormányfőnek ma ereje jelentős részét köti le a PR-munka, a róla nem alaptalanul kialakult kedvezőtlen kép retusálására.

Magyarország hol nyíltan, hol kevésbé látványosan, de az orosz mintát követi a belpolitikájában és az Orosz érdekek mentén ügyeskedik a nemzetközi politika színpadán is. Azt a látszatot keltve, mintha Budapest csak az EU reformját szeretné, egy olyan Európai Uniót, amelyben a tagországok laza szövetsége valósul meg, a nemzetállamok vezetőinek irányítása és akarat szerint, nem pedig egy brüsszeli központi akarat hoz létre és irányít egy Európai Egyesült Államokat.

Valójában azonban Orbán Viktor azért közeledik Moszkvához, mert mára teljes mértékben elvesztette a szövetségesei bizalmát, maga nem tudná tovább a jelenlegi módon gyakorolni a hatalmat, amennyiben be kellene tartania az EU által megkövetelt nyugati demokratikus normákat. Egyetlen menekülési iránya Moszkva.

Ezért is jogos a kérdés: vajon mára milyen mértékű Orbán Viktor személyes függősége Vlagyimir (KGB) Putyintól, illetve mennyiben szuverén még Magyarország, mennyiben maga és nem Moszkva dönt a sorsáról. Milyen zsarolási potenciálja lesz Oroszországnak a magyar vezetéssel szemben, ha az olaj és a gáz mellett az atomerőmű és a fűtőanyag ellátása is orosz lesz. Miért kell területen kívüliként működő orosz bankot engedni Budapestre, orosz tankok átszállítását az ország légterében megalázó tétlenséggel nézni, ha Orbán Viktor nincs Putyin markában és/vagy a zsebében?

Zsebesi Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s