A legszívesebben nem is mondanék semmit. Tényleg a magyar labdarúgásnak nincs egyáltalán szüksége kritikus – ne adj isten – rossz indulatú értékelésekre azok után, hogy tökéletesen beárazták a csapatainkat az Európa liga selejtezőin román, olasz együttesek és – hát igen – a lichtensteini másod osztályú Vaduz is a padlóra küldte a magyar bajnokság 2. helyezettjét, a magyar kupagyőztest, a Vidit.

Az üzemgazdász diploma azt mondatja velem, hogy talán ebbe az évtizedek óta sikertelen projektbe, ami a magyar labdarúgás, nem kellene tovább befektetni, jobb lenne valami olyasmire elverni a százmilliárdokat a köz pénzéből, ami a köz érdekét szolgálja, vagy bármilyen pozitív eredménnyel a társadalom épülésében fejeződik ki. A magyar focira kiadott minden egyes állami forintot ugyanis a sárba dobja hazánk nagy tehetségű és egyeduralkodó kormányfője lassan évtizedek óta.

Minden diktátor sporteredményekkel fényezi magát. Így volt ez a náci Németország, a Szovjetunió, vagy újabban Kína, de akár az Egyesült Államok, de még Franciaország esetében is. Az egyszerű gondolkodású ember éhezi a sikereket, főleg a sikertelen országokban, mint amilyen Magyarország is. Mivel a magyar kormányfő immár évek óta Európa páriája, a közutálatnak örvendő zsebdiktátor szerepét játssza – szemmel láthatóan – hibátlanul, önként és jókedvvel, országának egyetlen kiugrási lehetőségét a sportban véli felfedezni.

Épülnek is egymás hegyén hátán a labdarúgó stadionok, az egyéb sportlétesítmények, nem egyszer olyan városállamocskákban, ahol az adott sportot eddig még nem is űzték. Magyarország sorra teszi fel a kezét minden nemzetközi sportszövetség közgyűlésén és vállalja be a veszteségesebbnél veszteségesebb, a költségesnél költségesebb nemzetközi sportesemények megrendezését, aminek – ez idáig – egyetlen hozadéka, hogy néhányan degeszre keresik magukat, – rendre egyébként ugyanazok – a dupla áron készült létesítményeken és a semmi sem drága módon lebonyolított rendezvényeken.

A magyar emberek nagy része beveszi, hogy a nemzetközi színtéren sikeres magyar sportolók a teljesítményükkel az ország hírnevét öregbítik, de még azt is, hogy az élsportolók hazánkat képviselik. Pedig egy frászt.

A sportteljesítményeket az adott sportág szerelmesei természetesen nyilvántartják, természetesen az úszósportban ismerik a legjobb magyarok nevét, de pont senkit nem érdekel, hogy Hosszú Katinka magyar-e vagy éppen olasz. A teljesítményére figyelnek, a személyiségére, nem a származására.

Senki ne állítsa be úgy, hogy egy Dél-Koreában a bárban a táncosnő fenekét kezével illető ittas magyar úszónak bármi köze lenne egy ezer éve létező európai állam és még régebben létező nép, a magyar nemzet nemzetközi megítéléséhez.

Kenderesi Tamás nem képviseli Magyarországot sem ittasan a bárban, sem józanul az úszómedence rajtkövén. Kenderesi saját magát képviseli, a saját tudása alapján kerül be vagy nem a VB döntőjébe. Maximum a magyar úszósport helyzete mérhető le az ő teljesítményén és semmi más.

A magyar úszósport – teljesen függetlenül Kenderesi fenékfetisizmusától – aranyérem eső ide, aranyérem eső oda – egyáltalán nem áll olyan jól erkölcsileg, mint ahogyan egy sportágnak állnia kellene, na nem egy ország, de saját maga képviseletében.

Nem oly régen a szövetségi kapitányt szexuális zaklatásért mondatták le, most a korábbi elnökét gyilkosság vádjával állítják bíróság elé. Lenne mind elgondolkodnia az úszósport mai vezetőinek azon túl is, hogy a sportesemények szüneteiben mehetnek-e táncolni és iszogatni a versenyzőik vagy sem.

Amennyiben a magyar foci és a magyar úszósport jelenlegi állapotát nézzük, mindenek előtt az erkölcsit, – de a focinál a sporteredmények sem kárpótolnak az egész rendszer elvtelenségéért – , az egykori szocialista sporteredmény-hajhász hozzáállás köszön vissza, csak az akkorinál sokkal gyengébb eredményekkel, mert közben a világ halad előre és a sport nemzeti jellegét fokozatosan elveszítve csúszik át az üzleti szférába, alakul át az egyik legnagyobb közvetett és közvetlen profitot generáló gazdasági szférává.

Akik a sportban, a vele párban haladó sporteszköz és sportruha, valamint emléktárgy iparba és a reklámiparba fektetnek, ebben dolgoznak kellő marketing és üzleti ismeretekkel, kiemelkedő profitra tesznek szerint világszerte. De ezek nem mi vagyunk. És Mészáros Lőrinc 2Rule-ja sem ez a kategória.

Magyarországon a sportot ismét politikai káderek, pártunk és kormányunk által megbízhatónak tartott emberek vezetik, akiknek vagy közük az adott sportághoz soha nem volt, vagy volt ugyan, de nem azért, hanem a párthűségért, a szervilizmusukért lettek sportvezetők.

Dől a pénz – nem csak a focihoz – de úgy a sporthoz általában. A magyar lakosság mindeközben siralmas egészségi állapotban van, túlsúlyos, krónikus keringési betegségekben szenved, tizedeli a rák és nagyjából mindenki iszik, mint a gödény, még mindig túl sokan dohányoznak, továbbá a lehető legegészségtelenebbül táplálkozik.

(Ilyenkor jön a kedvenc olvasóm, és felháborodottan írja: nem minden magyar túlsúlyos, nem mindenkinek visszeres a lába, sok magyar antialkoholista és egyre több a vegetáriánus, egészségesen táplálkozó magyar ember). Hála istennek mondom én erre, csakhogy ehhez a magyar államnak köze nincsen.

Magyarországon a tömegsportról az állam levette a kezét. Helyette az élsportba tolja a milliárdokat, amin néhány élvonalbeli versenyzőt doppingolnak fel a nemzetközi sikerhez szükséges ember feletti teljesítményig, gyakran gnómokká edzve fiatal nők és férfiakt testét, akik aztán 40 évesen szinte minden mozgásszervi és egyéb – a túlhajtott, teljesítményhajhász életmódból következő – bajokkal küszködnek. Aranyérmekkel a vitrinben.

A nagy betűs magyar sport majd akkor lesz a helyén, ha milliók futnak és kerékpároznak, úsznak és labdáznak a városainkban, a parkjainkban. Országos iskolás bajnokságokon fogjuk rekedtre üvölteni magunkat az unokáink, gyerekeink meccsein az ország egyik sarkából a másikba utazva, államilag támogatott módon.

Amikor a magyar közszolgálati televízió ezeket a mérkőzéseket és sporteseményeket fogja közvetíteni a hét minden napján és nem a BL vagy a Európa Liga mérkőzéseket, vagy az értékelhetetlen OTP-liga meccseit milliárdos közvetítési jogokért.

Vagyis a sport ugyanúgy kisiklott Magyarországon, mint ahogy Magyarország is vakvágányon halad. Ha a felcsúti kisvasút meghosszabbítása élvez prioritást a munkába járó százezrek pedig nap mint nap imádkozhatnak, hogy vajon éppen miért késik a vonatjuk: felső vezeték szakadás, sínhiba, váltóhiba, vagy a megsértődött mozdonyvezető miatt.

Amíg a magyar polgárnak hónapokig kell várnia egy egészségügyi vizsgálatra, vagy beavatkozásra, amit fertőzött műtőkben és légkondíció nélküli, II. Világháborús tábori kórházakra emlékeztető körülmények között hajtanak végre rajta, amúgy kísérleti jelleggel: megfertőződik-e vagy nem.

Minden demagóg felhang nélkül mondom – a fékre kellene lépni a sportország pálinkagőzös, felcsúti kisvasút színvonalú projektjében, mert lassan már a túlélésünkről van szó. Ma nem a soron következő Európa Bajnokságon vagy a Világbajnokságon, az Olimpián való részvétel és/vagy a jó szereplés a tét Mária (köz)munka alapú országában, hanem, magyar emberek millióinak emberhez méltó élete.

Zsebesi Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s