Egy újabb magyar mítosz készül romjaiba dőlni. Európa lassan hozzákezd, hogy felgöngyölítse minden idők legnagyobb kontinentális adócsalását, amelyben a magyar GDP közel felét kitevő 55 milliárd euróval kurtították meg néhány európai állam költségvetési bevételeit Európa gazdagjai.

Mészáros Lőrinc kénytelen lesz szerényen visszahúzódni a tíz év alatt szerzett alig egymilliárd dolláros vagyonkájával azokkal szemben, akik – igaz nem egy országban és nem egyedül – de csak adót, nem kevesebb mint 55 milliárd euró értékben csaltak el. A félreértések elkerülése végett: ez nem az összes Európában a gazdagok által elcsalt adó, hanem csak egy bizonyos módszerrel meglovasított közpénz nagysága.

A lényeg röviden és leegyszerűsítve: ügyes brókerek és feddhetetlen bankjaik a vagyonadózási alap meghatározására kijelölt napon ide-oda írogatták a részvények tulajdonjogát, egészen addig, amíg az adóhatóság bele nem zavarodott az adóalany keresésébe, aminek eredményeképpen a végén senki nem fizetett egy vas vagyonadót sem. A módszert egy kisebb törvényi rés tette lehetővé, amit néhány éve a törvényhozóknak sikerült önfeláldozó és igen verejtékes munkával azért csak betömniük.

Ezeket a Cum-Ex-Deals-nek nevezett turpisságokat a legtöbb európai országban sikeresen alkalmazták a nagyon gazdagok, hogy ne kelljen adót fizetniük és így még gazdagabbak legyenek. Természetesen svájci és luxemburgi bankok voltak a legszorgosabbak, de németországi pénzintézetek is igyekeztek nem lemaradni tőlük.

Azzal a különbséggel, hogy míg Svájcban és Luxemburgban az államügyészség azonnal akcióba lépett, és eljárást indított a csalást feltáró személyek ellen, addig Németországban várni kellett egy kicsit, amíg az ottani ügyészség is felébred és vizsgálatot indít – nem az ügyet feltárók -, hanem az érintett bankok és brókerek ellen.

A túlbuzgó és nemzeti gondolkodású svájci főügyész odáig ment, hogy külföldi ügynöknek minősítette és kémkedéssel vádolta meg az ügyet először napvilágra hozó német ügyvédet, akit a svájci igazságszolgáltatás soha el nem évülő dicsőségére végül – ha enyhe ítélettel is és a kémkedés vádja alól felmentve -, de bűnösnek mondtak ki. Máshol sem volt jobb a helyzet, az éppen regnáló „polgári kormányok” kiálltak a bankok és a saját álságos törvényeik mellett. Hogy világos legyen, kiknek az érdekeit védi elsősorban a nyugati polgári demokrácia.

A helyzet kilátástalan, de nem reménytelen. A polgári demokrácia egy egészen tökéletlen és hibáktól hemzsegő rendszer. Nem csak arról híres, hogy nem képes megvédeni magát attól, hogy saját törvényei segedelmével a legkisebb nehézség nélkül akár fasizmussá is át lehessen alakítani – amire egyébként a 20. századi klasszikus eseményekre hajazó egyre több aktuális példa is van – de arról is, hogy – ugyancsak a rendszer hibája miatt – meg van a lehetőség, hogy mégiscsak korlátozott önkorrekcióra kerüljön sor.

Ez utóbbinak vagyunk most tanúi Németországban, ahol 33 esetben elkövetett, mintegy 440 millió eurós értékű adócsalás vádjával egy 41 és egy 38 éves brit állampolgár ellen emeltek vádat hétfőn. A két brókert könnyen kis halnak vagy áldozati báránynak is lehetne minősíteni a Cum-Ex-Deals ügyben, ha csak vádlottak lennének és nem koronatanúk is egyben. Vagyis, az ügy nem fog a kettejük személyénél megállni, az együttműködésükkel van esély arra, hogy az igazságszolgáltatás a jéghegy csúcsa alá is bekukkanthasson.

Az ügy minden idők legnagyobb adócsalási ügyének számít Németországban. Nehéz elképzelni, hogy a dolgok tehetetlenségi nyomatéka folytan, a határok nélküli és a tőke szabad áramlásától átjárhatóvá vált Európában a botrányt a német államhatárok között lehet tartani. Lesz arra ilyen vagy olyan alapon kialakuló szándék, mindenek előtt érdek, és van még nyugat-európai független sajtó is, amely majd nem hagyja elaludni az ügyet.

Mindez csak azért írom, hogy tartsam a lelket azokban a magyarokban, akik reményt vesztve éppen bele akarnak törődni abba, hogy a magyarországi giga méretű állami vagyonlopás soha nem nyeri el méltó büntetését. Hogy Mészáros Lőrinc, egészen pontosan Orbán Viktor, továbbá a többi nemzeti nagytőkés vidáman elsétál az ebül szerzett jószágaival. Mert ez nem tud így lenni.

Lehet, hogy van realitása annak, hogy az Orbán-rezsimet követő rendszer amnesztiát ad a NER harácsolóinak, vagy csak ímmel-ámmal lát hozzá a magyar nemzeti vagyon bűnös módon eltulajdonított részeinek visszaszerzéséhez, de – ne felejtsük – itt jelentős részt nem magyar pénzekről van szó, hanem az Európai Unió tagországai adófizetőinek pénzéről.

Talán nem kellett volna Orbánéknak az uniós pénzekhez is hozzányúlniuk. Ismerve a német, a holland, a belga, a finn és az egyéb nettó befizető országok polgárainak és civil szervezeteinek hozzáállását a saját közpénzeikhez, Orbánékról le fogják húzni az alsógatyát is, főleg, ha ínséges idők köszöntenek Európa nyugati felére, amire erősen számítani lehet és nem is a távoli jövőben.

Ha majd az EU tehetősebb országaiban is össze kell húzni a nadrágszíjat, lesznek – és nem is kevesen – akik meg fogják kérdezni, hogy mi a bánatos francért mentek milliárdok magyar és egyéb kelet-európai oligarchák magánszámláira az EU polgárainak zsebéből, amikor e pénzeknek számos jobb helye lett volna odahaza is. Kényelmetlen kérdéseket intéznem majd, az érintett nyugat-európai politikusokhoz, hogy milyen alapon bántak olyan nagyvonalúan a választóik pénzével.

Maradva a realitások rögös talaján: az európai általános és százmilliárdos adócsalások okozta társadalmi, politikai és igazságszolgáltatási frusztráció amiatt, hogy az igazi bűnösök – nagy biztonsággal megjósolhatóan – soha nem kerülnek rács mögé, oda fog vezetni, hogy az európai erkölcsi és politikai kivégző osztag elé elsősorban kelet-európai kis kalibereket térdeltetnek majd. Orbán Viktorokat, Mészáros Lőrinceket és társaikat. Ez megérdemelt büntetés lesz a számukra, amiért azt hitték, hogy vetélytársai, partnerei, bűntársaik lehetnek a nagy nyugati hamiskártyásoknak, aki a játékot évszázadok óta űzik.

A magyar társadalomnak pedig lassan, de biztosan rá kell ébrednie, hogy – tetszik, nem tetszik – Lenin elvtársnak egy dologban biztosan igaza volt. Abban, hogy „a bizalom jó dolog, de az ellenőrzés még jobb”. A jelenre adaptálva: nincs az a demokratikusan megválasztott parlament, kormány, kormányfő vagy köztársasági elnök, akinek – törvény betűjére és a közerkölcsökre támaszkodva – ne kellene a körmére nézni. Nem beszélve az olyanokról, mint a Putyinok, Erdogánok és Orbánok, akiknek megválasztása már régen nem demokratikusan történik.

Zsebesi Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s